Annyi módon lehet itt hagyni ezt a világot… büszkén, gyáván, mártírként! Mint Kendra alattomosan jött felé, nem tudott szembeszállni, pedig harcolt volna! Angel harcolhatott de nem tudta legyőzni gyilkosát, szerelmét, a vadászt! De Buffy se tudta kivédeni, ami várt rá, hatalmas, mégis szívhez szóló pátosszal telt beszédet súgott diszkréten húga fülébe, amit persze mindenki megtudott a végén. Tara, akit az idillből szakított ki az orv pisztolygolyó annyival megoldotta: A blúzod! És mégis az eldőlő test jobban beleégett a szívembe, mint akármelyik szó! Illetve talán egy mondat múlhatta őt felül: Menj arrébb ezt látni akarom! És Spike gonoszan mosolygó arca megdicsőülten égett el a világért! Ők voltak a hősök, a fenséges elmúlás példái. Valahogy mindig úgy éreztem, szeretnék ott lenni, talán, hogy az utolsó pillanatban megmentsem őket, vagy az utolsó szavaik, mondataikból egy az enyém legyen és könnyezve emlékezzek majd rájuk, és nekem is ilyen halálom legyen, ha itt kell hagynom mindent! Én nem tudom feláldozni magam a világért, de nem is fogok könyörögni az életemért, mint Warren, nem fogok alkudozni azzal, aki eljön értem. Fel fogom emelni a fejem, és nevetni fogok… én csak ezen az egy módon tudok csak meghalni!